Korán (nagyon korán:) szól az ébresztő. Nehezen kelek fel, de aztán egyre inkább szaporázom mozdulataimat, mert találkozóm van a napfelkeltével. Nem akarom lekésni a varázslatos pillanatot, amikor a földet borító ködtakaró alól kidugja fejét a nap.
“Ó, szent Virradat! Te az örök világosság Fényessége és az igazságosság Napja vagy: jöjj, és világosítsd meg azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek!”
Veszélyes, hogy addig készülődöm a napfelkeltére, hogy lemaradok a találkozóról. Jézus be akarja ragyogni szeretetének fényével életemet. Felemelem-e a tekintetemet problémáimról, feladataimról, hogy találkozzam vele?
Minden előkészület, amit az ünnep, a Virradat átéléséért teszek, valóban arra készít? Nincs közte olyan, ami már akadállyá vált, ami magához köti tekintetemet?
“Jajj, még be kell töltenem a termoszba a teát! És nehogy itthon felejtsem a pipámat, mert olyan felejthetetlen hangulat a hajnali derengésben pöfékelni. A kedvenc verseskötetemet is zsebre vágom, mert jól jöhet egy-egy szép gondolat a nap első fényénél.”
Talán segíthetnek megragadni a virradat lényegét, de fájdalmas, ha miattuk késem le a hajnal hasadását.
Még fájdalmasabb, ha el sem indulok. Szobámban kortyolgatom teámat, pöfékelek, verseket olvasva a napfelkeltéről. Elhitetem magammal, hogy amit felépítettem az maga a virradat.
Melyik az a hangulat, amelyik megnyitja szívemet a Virradatra, az ünnep lényegére?
“Ó, szent Virradat! Te az örök világosság Fényessége és az igazságosság Napja vagy: jöjj, és világosítsd meg azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek!”
Karácsonyi célegyenes 